Akkor most volt rendszerváltás, vagy nem volt? –
tehetnénk fel a kérdést, amikor a parlamenti pártok telesírják a
zsebkendőjüket Horn Gyula halála miatt. Nem akarok kegyeletet megsérteni, nem
akarom elvitatni egy halottól a neki kijáró részvétet… csak a történelem eme
magyar abszurdján gondolkodom el.
Mert mi is történik valójában napjaink
Magyarországán? Biszku Béla ellen – aki az 1956-os megtorlások karmestere volt
– az ügyészség nyomoz, mert az a dolga. Horn ezzel szemben csaknem hősi halott,
mert a pufajkát szögre akasztva a konszolidáció egyik megteremtője volt.
Mondják róla… Azt is mondják róla, hogy átmentette az MSZMP vagyonát az
MSZP-nek, meg azt is, hogy ő engedte el az NDK-s menekülőket, a saját
szakállára. Igen, Horn Gyuláról mostanság sokfélét mondanak, dicsérik, és
sorolják jótetteit. Arról viszont elfelejtettek beszélni, hogy Horn Gyula egy
diktatúra feltehetően gyilkos rendcsinálója volt. Pufajkában. Úgy lőtt –
mondják – mint egy megszállott. S ha nagyapám vak segédjére gondolok, aki a
forradalom utolsó napjaiban egyik kolléganője helyett ment be a Telefon Gyár
telefonközpontjába, és hazafelé, saját udvarában hátulról egy pufajkás lelőtte…
Walter Jenő halála és a pufajka nekem nagyon egyet jelent, s bár tudom, hogy
nem Horn Gyula lőtte hátba – igaz, lehetett (volna) ő is –, Jenő bácsiról
beszélve mindig Horn Gyula jut az eszembe.
Igen, Horn Gyula halott és halálával egy korszak
zárult le. A nagy magyar feledékenység korszaka. A nagy magyar ostobaság
korszaka. A nagy magyar skizofrénia korszaka. Hiszen dr. Csatáry László ellen
hetven év távlatából, és nagyon kevés értékelhető dokumentum alapján elkészült
a vádirat – igaz, nagyon szellős és bizonyítékok nélküli -, de elkészült, vádat
emeltek, és a 97 éves öregembert, ha bűnös volt, ha nem, még utoljára alaposan meghurcolják…
zuroffi utasítás szerint. Horn Gyula pedig, aki egy embereket idegen államba
deportáló, és tömeggyilkosságokat elkövető rendszer védelmezője és aktív
harcosa volt, pufajkástul és dobtárastul dísztemetést kap 2013-ban,
Magyarországon.
Halálhörgés és rettenetes kínok artikulátlan sikoltása, fájdalma kísérik Horn Gyulát
utolsó útjára. Egy nemzet levert, a pufajkások által vérbefojtott forradalmának
ártatlan áldozatai, a Nyugatinál történt decemberi vérengzés halott
kismamájának zokogása és a fejbe talált csecsemő sírása kíséri Horn Gyulát a
díszsírhelyre… s talán még egyik szeretetszolgálatos papbarátja be is szenteli
a koporsóját… hogy hitelesebb legyen a nemzeti gyász.
Ha ma dr. Csatáry meghalna, és a kormány
dísztemetést akarna adni neki, vajon hány taknyos kommunista és politikai zsidó
rohanna a nemzetközi fórumokhoz, Magyarország ellen áskálódni? Pedig Csatáry
nem elítélt, csupán vádlott. Igaz, Horn Gyulát sem ítélték el, mert véletlenül eltűnt
néhány olyan dokumentum a Történeti Hivatalból, amelyekről fotó készült ugyan,
de az eredetinek lába kelt. Horn Gyula bizonyíthatóan egy olyan szervezet tagja
volt önként, amely a nemzet forradalmát dobtáras géppisztolyokkal, a megszállók
oldalán harcolva taposta el, fojtotta vérbe…
Biszku is dísztemetést kap majd? Jár neki, mint a
kiemelt nyugdíj huszonhárom évvel a „rendszerváltás” után? És minden gyilkos
kommunista a demokrácia kegyeltjévé avanzsál és díszbeszédtől a díszsírhelyig
minden megilleti őket?
Akik pedig annak a rendszernek a gyilkosságait,
kínzásait és rettenetét átélték, sírjanak és vegyenek gyászruhát, mert a
Parlamentben méltatják a gyilkos párt gyilkos gárdájának a tagját? Gyalázat ez
így… Mindszentynek szobrot állítanak, Horthyt ócsárolják, nem lehet róla utcát
elnevezni, Tormay miatt hőzöng a Mazsihisz, de ahogy ismerem a mai politikát, hamarosan lesz Horn Gyula utca…
talán a Mindszenty tér mellett…
Horn életében egyetlen dolog volt, amit javára
írhatunk. Felismerte Gyurcsányban az ellenséget, és igaza lett. Édeskevés ez
egy mások által nagyformátumú politikusnak nevezett törpétől, de legalább egy
pozitívum az életében. Egy, amivel senkinek nem ártott, nem lőtt és e
felismerésben nem volt kegyetlen. Semmi mást nem lehet a javára írni. Mert soha
nem kért bocsánatot azért, amit a magyar nemzet ellen tett, amit a Cölöpökben leírt…
ami, aki volt – Horn Gyula, a pufajkás. Bocsánatkérés nélkül pedig nem lehet
megbocsájtani.
Vegyük tehát száma azokat, akiket nem tisztelhetünk,
mert a Mazsihisz - a kommunista Acél György által kinevezett volt pufajkás
vezére - nem engedi… Gróf Teleki Pál, Tormay Cecil, Nyirő József, Prohászka
Ottokár, Zadravecz István, Stern Samu… de nem sorolom. A lényeg, hogy elhatalmasodott
a nemzeti skizofrénia… érthetetlen az ellentmondások tömege, és fájón sértő,
hogy más nemzeteket védenek a magyar törvények, ám a magyar nemzet
érzékenységre a magyar törvények nincsenek tekintettel… Hornt elsiratták a
magyar parlamentben, huszonhárom évvel a rendszerváltás után, amikor a volt
gyilkosok még kiemelt nyugdíjat kapnak, a meghurcoltak nem!
Hogyan lehetséges, hogy a magyar Parlamentben
tisztelegnek egy 1956-ot leverő pufajkás emléke előtt, s a fényképéhez tett
virágcsokron nemzeti trikolór van hercig kis masnira kötve… Azonban, alig
hiszem, hogy a két tömeggyilkos, Ceausescu vagy Erich Honecker bandájából
bárkinek dísztemetés járna manapság Bukarestben vagy Szászországban.
Ismertem személyesen Horn Gyulát, aki akár
szimpatikus is lehetett volna, hiszen órákat töltöttem vele együtt egy-egy
interjú alkalmával… és nem bántott meg, nem tett megjegyzést nemzeti
elkötelezettségem és köztudott kommunistaellenességem miatt. Sőt, interjúra
bármikor fogadott. Mégsem tudok részvéttel, kegyelettel emlékezni rá, mert
amikor láttam, amikor beszéltem, amikor interjút készítettem vele, Walter Jenő,
a vak telefonista, nagyapám egykori segédje jelent meg előttem, ahogy hátulról
eltalálja egy pufajkás golyója, ahogy a vak, egykori kefekötősegéd fájdalmában
eldobja a fehér botot, felordít és összeesik. S ahogy a szintén világtalan
feleség zokogva borul az udvaron ártatlanul, heccből lelőtt vak emberre, a
támaszára, akit szeretett…
Lehet, hogy haragudni fognak rám sokan e cikk miatt,
de Horn Gyulát halálában sem tudom dicsérni, mint nem tudtam Décsi Gyulát sem
elsiratni 1989-ben bekövetkezett halálakor… Mert róla az jutott az eszembe, ahogy
hasba rúgja, majd gumibottal, kegyetlen dühvel megveri a cellában Magyarország
Hercegprímását…
Búcsúzzunk Horn Gyulától… Ne haraggal, hanem
megbocsájtással, Istenre bízva a döntést felette. Búcsúzzunk Horn Gyulától egy
ideillő Arany János vers utolsó tizenkét sorával azok helyett is, akik valahol
a pesti aszfalt alatt, tömegsírban vagy másutt, jelöletlen nyugvóhelyen
pihennek a pufajkások 1956-os ámokfutásának következményeképpen. Nyugodjanak
békében!
Áll
néma csend; légy szárnya bent,
Se
künn, nem hallatik:
„Fejére
szól, ki szót emel!
Király
nem alhatik.”
Ha,
ha! elő síp, dob, zene!
Harsogjon
harsona:
Fülembe
zúgja átkait
A welszi
lakoma...
De
túl zenén, túl síp-dobon,
Idézet
a Wikipédiából:
„A pufajkások azon karhatalmi
fegyveres erők közkeletű [1]
elnevezése, melyek a szovjet hadsereg segítőjeként részt vettek az 1956-os forradalom és szabadságharc
leverésében, és az új rendszer (Kádár-rendszer) megszilárdításában. A
budapestiek Kádár-huszároknak is nevezték őket.
A „pufajkások” fő erejét Budapesten
a megalakuló Kádár-kormány hadügyminisztériuma, később a belügyminisztérium
által felállított reguláris csapatok, a „Forradalmi Karhatalmi Ezredek”
képezték, de ezek mellett a kormány (különösen a kezdeti időkben) például az ÁVH egyes ezredeit is
igénybe vette; s tevékenységükhöz sokszor félreguláris csapatok is
csatlakoztak. A karhatalom megszervezésére főképp azért volt szükség, mivel a
magyar néphadsereg erői nem vagy csak vonakodva álltak a Kádár-kormány mellé,
noha sok honvédtiszt maga is pufajkát öltött és részt vett az atrocitásokban. A
„pufajkás” elnevezés a karhatalmi erők jellegzetes „egyenruhájáról” – pontosabban,
egyenruha híján viselt szokott öltözékéről, az orosz mintára gyártott
vattakabátról (pufajka) kapta a nevét.
A
pufajkások több olyan akcióban vettek részt a fővárosban és vidéken – például Egerben, Gyomán, Miskolcon,
Pécsen,
Salgótarjánban,
Tatabányán
és Zalaegerszegen
– amelyek sok civil áldozattal jártak.
A karhatalmat 1957. április 30-án
oszlatta fel több átszervezés után az Elnöki Tanács, de valójában az év végéig még
működött. A Forradalmi Honvéd Tiszti Ezred, amelyet a budapesti
karhatalmi ezredekből hoztak létre, 1957. december 20-áig működött.”
Stoffán
György – Európai Idő